Charles, kérem...

Bárhová, csak kívül ezen a világon

Ez az élet kórház, ahol minden beteget gyötör a vágy, hogy ágyat változtasson. Az egyik a kályhával szemközt akar szenvedni, a másik pedig azt hiszi, hogy majd az ablak mellett gyógyul meg.

Úgy tűnik, mindig jól érezném magam ott, ahol nem vagyok, és erről a költözési lázról vitázom lelkemmel szüntelen.

- Mondd, lelkem, szegény, meggémberedett lelkem, mit szólnál Lisszabonhoz? Ott jó meleg lehet, és te megint felvidámodnál, mint egy gyík. Ez a város vízparton fekszik, azt mondják, márványból épült, és hogy lakossága annyira gyűlöli a növényzetet, hogy minden fát kiszaggat. Nos, ez a táj megfelel az ízlésednek, táj, amely fényből és ásványból épült, és vízből, hogy tükrözze őket!
A lelkem nem válaszolt.

-  Mivel annyira szereted a nyugalmat s benne a mozgás színjátékát, átköltöznél velem Hollandiába, erre a boldogító földre? Talán elszórakoztatna az a vidék, képmását gyakran csodáltad múzeumokban. Mit szólnál Rotterdamhoz, te, aki szereted az árbócerdőket, és a házak tövében horgonyzó hajókat? 

Lelkem néma marad.
- Jobban vonz tán Batávia? Ott meglelhetnénk az európai szellem és a trópikus szépség frigyét.

Egyetlen szó sem... Meghalt volna a lelkem?

- Annyira megdermedtél talán, hogy csak a szerencsétlenségekben tetszelegsz? Ha így van, meneküljünk  hát azokba az országokba, melyek a halál képmásai.

- Átérzem ügyünket, szegény lélek! Torneóba vitetjük a málháinkat. Vagy menjünk még messzebb, a Baltikum legtávolibb pontjára, vagy még messzebb az élettől, ha lehetséges; rendezkedjünk be a Sarkon. Ott csak ferdén horzsolja a Földet a  Nap, s a fény meg az éjszaka lassú váltakozása elnyomja a változatosságot és fokozza az egyhangúságot, a semmiség felét.  Ott hosszú homály-fürdőket vehetünk, miközben  az északi fény időnként felénk küldi szórakoztatásunkra rózsaszín kévéit, mint a Pokol tűzijátékának visszfényét!
Végre kirobban lelkem, és kiáltja felém bölcsen: -  Mindegy, hová! Mindegy, hová! Csak kívül ezen a világon!