Maldoror énekei (1. ének 8.)
Akkor a kutyák, megdühödvén, letépik láncaikat, elszöknek a távoli tanyákról; összevissza futkosnak a mezőn, a téboly szédületében. Hirtelen megtorpannak, izzó szemmel, ádázan, riadtan fürkésznek körbe-körbe; és amiként a vadonban haldokló elefántok az égre vetik utolsó tekintetüket, és kétségbeesetten felmeresztik ormányukat, lesunyják fülüket, a kutyák is lesunyják fülüket, a fejüket felszegik, megfeszítik szörnyű nyakukat, és vonítanak, mint az éhes gyermek, mint a sebzett hasú macska a háztetőn, mint a vajúdó nő, mint kórházban a haldokló pestises, mint egy édes dalt daloló leány, vonítanak az északi csillagokra, a keleti csillagokra, a déli csillagokra, a nyugati csillagokra; a holdra; a homályban heverő hegyekre, amelyek a távolból sziklaszirtekhez hasonlatosak; a teli tüdővel szívott hideg levegőre, mely égeti orrcimpájuk vörös belsejét; az éjszaka csendjére; a kuvikokra (csőrükben pocok vagy béka, fiókáknak finom eledel), melyeknek ferde röpte súrolja pofájukat; a szemvillanás alatt eltűnő nyulakra; a tolvajra, ki vágtában menekül bűntette után; a fenyéren surranó kígyókra, melyektől bőrük ráng, foguk csikorog; a saját vonításukra, melybe maguk is beleborzonganak; a varangyokra, melyeket állkapcsukat keményen összerántva szétroppantanak (minek jöttek ki a mocsárból?); a fákra, melyeknek lágyan ringó levelei megannyi érthetetlen rejtély: rebbenetlen, értelmes tekintettel próbálják megfejteni; a hosszú lábaik közt függő pókokra, melyek fölmenekülnek a fákra; a hollókra, melyek nem találtak nappal eleséget, és most fáradt szárnnyal repülnek fészkeikre; a parti sziklákra; a láthatatlan hajók árbocain felvillanó fényekre; a hullámok tompa morajára; a nagy halakra, melyek fekete hátukat mutatva úsznak, majd lemerülnek az örvénylő mélybe; és az emberre, ki rabszolgaságba hajtja őket. Azután ismét futásnak erednek a síkon, vérző lábbal szökkennek át az árkokon, utakon, réteken, a fűszálakon és az éles köveken. Vélnéd, veszettség tört ki rajtuk, és tavat kutatnak csillapítani szomjukat. Elnyújtott üvöltésük rettenti a természetet. Jaj a kései utasnak! A csahosok rávetik magukat, széttépik, felfalják, pofájukról csurog a vér; mivel nekik épek a fogaik. A vadállatok nem mernek közelíteni, hogy részt vegyenek a húslakomában, reszketve futnak el, amerre látnak. Néhány óra múltán a rohanástól csaknem halálra csigázott, lógó nyelvű kutyák egymásra rontanak, és nem is tudva, mit csinálnak, szétmarcangolják egymást, hihetetlen gyorsasággal. Nem kegyetlenségből cselekszenek így. Egyszer üveges tekintettel így szólt hozzám anyám: "Ha este az ágyból hallod, hogy a kutyák vonítanak a mezőn, bújj a takaró alá, és ne űzz gúnyt belőlük: a végtelent szomjazzák csillapíthatatlanul, akárcsak te, akárcsak én és a többi sápadt, hosszú arcú emberfia. Sőt, megengedem, hogy az ablakhoz menj, és szemléld a látványt, mely meglehetősen fenséges." Azóta is tisztelem a halott akaratát. Én, akár a kutyák, vágyom a végtelent... És nem tudom, nem tudom kielégíteni vágyamat! A férfi és a nő fia vagyok, ha igaz, amit állítanak. Csodálkozom... azt hittem, több vagyok! Mit számít egyébként, honnan jövök? Én - ha lett volna szavam - a viharéhségű nőstény cápa és a hírhedten vérszomjas tigris szülötte volnék: nem volnék ilyen gonosz. (Fordította: Bognár Róbert)
Akkor a kutyák, megdühödvén, letépik láncaikat, elszöknek a távoli tanyákról; összevissza futkosnak a mezőn, a téboly szédületében. Hirtelen megtorpannak, izzó szemmel, ádázan, riadtan fürkésznek körbe-körbe; és amiként a vadonban haldokló elefántok az égre vetik utolsó tekintetüket, és kétségbeesetten felmeresztik ormányukat, lesunyják fülüket, a kutyák is lesunyják fülüket, a fejüket felszegik, megfeszítik szörnyű nyakukat, és vonítanak, mint az éhes gyermek, mint a sebzett hasú macska a háztetőn, mint a vajúdó nő, mint kórházban a haldokló pestises, mint egy édes dalt daloló leány, vonítanak az északi csillagokra, a keleti csillagokra, a déli csillagokra, a nyugati csillagokra; a holdra; a homályban heverő hegyekre, amelyek a távolból sziklaszirtekhez hasonlatosak; a teli tüdővel szívott hideg levegőre, mely égeti orrcimpájuk vörös belsejét; az éjszaka csendjére; a kuvikokra (csőrükben pocok vagy béka, fiókáknak finom eledel), melyeknek ferde röpte súrolja pofájukat; a szemvillanás alatt eltűnő nyulakra; a tolvajra, ki vágtában menekül bűntette után; a fenyéren surranó kígyókra, melyektől bőrük ráng, foguk csikorog; a saját vonításukra, melybe maguk is beleborzonganak; a varangyokra, melyeket állkapcsukat keményen összerántva szétroppantanak (minek jöttek ki a mocsárból?); a fákra, melyeknek lágyan ringó levelei megannyi érthetetlen rejtély: rebbenetlen, értelmes tekintettel próbálják megfejteni; a hosszú lábaik közt függő pókokra, melyek fölmenekülnek a fákra; a hollókra, melyek nem találtak nappal eleséget, és most fáradt szárnnyal repülnek fészkeikre; a parti sziklákra; a láthatatlan hajók árbocain felvillanó fényekre; a hullámok tompa morajára; a nagy halakra, melyek fekete hátukat mutatva úsznak, majd lemerülnek az örvénylő mélybe; és az emberre, ki rabszolgaságba hajtja őket. Azután ismét futásnak erednek a síkon, vérző lábbal szökkennek át az árkokon, utakon, réteken, a fűszálakon és az éles köveken. Vélnéd, veszettség tört ki rajtuk, és tavat kutatnak csillapítani szomjukat. Elnyújtott üvöltésük rettenti a természetet. Jaj a kései utasnak! A csahosok rávetik magukat, széttépik, felfalják, pofájukról csurog a vér; mivel nekik épek a fogaik. A vadállatok nem mernek közelíteni, hogy részt vegyenek a húslakomában, reszketve futnak el, amerre látnak. Néhány óra múltán a rohanástól csaknem halálra csigázott, lógó nyelvű kutyák egymásra rontanak, és nem is tudva, mit csinálnak, szétmarcangolják egymást, hihetetlen gyorsasággal. Nem kegyetlenségből cselekszenek így. Egyszer üveges tekintettel így szólt hozzám anyám: "Ha este az ágyból hallod, hogy a kutyák vonítanak a mezőn, bújj a takaró alá, és ne űzz gúnyt belőlük: a végtelent szomjazzák csillapíthatatlanul, akárcsak te, akárcsak én és a többi sápadt, hosszú arcú emberfia. Sőt, megengedem, hogy az ablakhoz menj, és szemléld a látványt, mely meglehetősen fenséges." Azóta is tisztelem a halott akaratát. Én, akár a kutyák, vágyom a végtelent... És nem tudom, nem tudom kielégíteni vágyamat! A férfi és a nő fia vagyok, ha igaz, amit állítanak. Csodálkozom... azt hittem, több vagyok! Mit számít egyébként, honnan jövök? Én - ha lett volna szavam - a viharéhségű nőstény cápa és a hírhedten vérszomjas tigris szülötte volnék: nem volnék ilyen gonosz. (Fordította: Bognár Róbert)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése